Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mérföldkő

2008.11.27
Mérföldkő.
 
            Nagyon régen történt. Konok léptekkel maga Történelem úrfi indult el hosszú útjára. Vállára vette batyuját, s mérföldes csizmáival nekivágott az ismeretlennek. Ahogy haladt, s egyre távolodott, egy- egy követ helyezett útjára jelként. Ha talán arra vetődne valaki, hát lássa, merre vegye útját. De arra is gondolt, hogy csak így tudja majd megszámolni milyen messze jutott onnan, ahonnan elindult egykor. Mérföldkövek tarkították útját, ahogy az évezredek, a századok, a tizedek, az évek, napok egy- egy jelét maga mögött hagyta.
            Ma itt jár Kisdobán, közöttünk, hogy lelkünkbe, tudatunkba elhelyezze az emlékezés, és a hálaadás mérföldövét.
 
            
            175 éve annak, hogy a Kisdobai evangélium szerint reformált nagyságos szent eklézsia a maga közönséges költségén 1830. szeptember 20-án, évtizedes áldozat, valamint hosszú évekig tartó fáradságos munka árán felépítette és felszentelte ezt a templomot Isten dicsőségére.
Illő, hogy e mai napon visszatekintsünk erre az útra, és számba vegyük az elrejtett mérföldköveket, amelyeket a feledés már- már majdnem betemetett.
Megemlékezésünkben különösen e közösség lelki múltját tartjuk szem előtt, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hitbeli megerősödést nyerjünk mi mindnyájan a jövőre nézve.
            A XV. század elején, 1400 körül,- amikor az Amerikai kontinenst még fel sem fedezték- a jelenlegi Nagydoba területéről, szökött jobbágyok érkeznek az akkori Benkő birtok területére a mai Nagy utca és a Csicsaj domb közti völgybe, boldogabb jövő keresésének reményében. Talán a Farkas birtokon tapasztalt embertelen bánásmód hajtotta őket az ismeretlen felé.
Több mint 600 éve történt. Nehézkes lenne ma egyértelmű választ adni arra mi okozta az elszakadást. A ma élők azonban tanúsíthatják, hogy hat évszázad is kevés volt ahhoz, hogy Nagy és Kisdoba népe kiheverje az elszakadás lelki traumáját.
A kor törvényeit ismerve nem sok mindent hozhattak magukkal. Valójában semmit. Mindent hátrahagytak. Csupán lelkileg kapcsolódtak még azokhoz, akik odaát maradtak. Ez a kapcsolat oly erős volt közöttük, hogy jó másfél századon keresztül még együtt tartották fenn a régi Nagydobai templomot, és a papot. Ebben az időben Nagydobát úgy emlegették, hogy Egyházasdoba.
A szájhagyomány szerint 1530 táján Kisdobának fából épült temploma volt, itt nem messze, kissé feljebb a Csicsajon.
Az viszont bizonyos, hogy az 1651. június 7-én Perecsenben tartott egyházmegyei partiális (közgyűlés) kimondja, hogy a két egyházközség közül egyik sem leány, hanem mindkettő mater, azaz anyaegyház. 1653. november 12-én Goroszlón tartott részzsinat megengedi a népesedő kisdobaiaknak, hogy templomot építsenek, de azzal a kikötéssel, hogy a nagydobai régi templomot közösen kell fenntartaniuk. Hat évvel később, 1659. március 12-én a Menyőben tartott partiális megszabja, hogy a pap Kisdobán lakjék, és az úrasztalához szükséges edényeket is ide hozzák. Csupán néhány évtized, és aztán minden visszakerül a maga helyére.
A nagydobaiak még ebben az évben kérelmezik az egyházi elöljáróságtól, hogy nekik külön papot rendeljenek, de a görcsöni zsinat kimondja, hogy „egy nyomorékból nem csinálnak kettőt”, és hogy a két falunak egy papja kell legyen, és annak egyformán kell szolgálnia mind a két Dobát. Egy század telt bele, hogy újra kísérletet tettek a különválásra, de az egyházi tanács 1751. március 24-én Szilágysomlyón kimondja, hogy 100 arany forint büntetés sújtja, azt aki az egységet megbontani szándékozik. Így maradt ez mind a mai napig.
           
 
Közel másfél évszázad telt el a már említett goroszlói zsinat óta, amíg a kisdobaiak a templomépítés szükségét elérkezettnek látták.
1803. június 21-én Balási Sándor nagydobai kis birtokos arról értesíti a kisdobaiakat, hogy a régi zsindelyfedeles fatemplomuk annyira megrongálódott, hogy egy új templom építésének engedélyezését minél előbb ki kell eszközölni. Még ez végén az erdélyi gubernium az engedélyt megadja az új templom építésére.
            Sajnálatos, hogy a templomépítésről szűkös ismereteink vannak. A rendelkezésünkre álló történelmi adatokból kitűnik, hogy az 1720-as tűzvészkor a régi fatemplomtól öt ölnyire álló fatorony a lángok martalékává lesz. Több mint 200 évnek kell eltelnie, hogy a kisdobai templom mellé a ma is látható torony felépüljön.
A ma álló templom, torony nélkül mintegy harminc évig épült, mire a mai formáját elnyerte. Nem csoda ez, ha szem előtt tartjuk azt a tényt, hogy a bécsi kamarilla nem nézte jó szemmel a protestáns templomok építését, és nem csak segítséget nem nyújtott, de megtett mindent annak érdekében, hogy az elkezdett munkálatok is nehezen menjenek.
Volt egy ettől szomorúbb hátráltatója is a templomépítésnek. Az 1810 években rettenetes szegénység, és ezzel járó éhínség ütötte fel fejét nemcsak Kisdobán, hanem a Tövishát más falvaiban is. Az egyházi halálozási anyakönyvek arról tanúskodnak, hogy 1817-ben a 74 elhalálozott közül 47-en éhen haltak. A leggyászosabb nap 1817. július 13-a volt, amikor Kisdobán a 21 halottból 18-an koplalás miatt vesztették életüket. Ehhez hasonló még csak 1825-ben ismétlődött meg, amikor 26-an haltak meg vérhasban.     
            Örvendetes azonban, hogy fennmaradt azon jókedvű adakozók névsora, „akik az új templom építésében valami segedelemmel voltak”. Nemes Lőke András akkori kisdobai kurátor jegyezte fel azon méltóságos és tekintetes személyek neveit, gyülekezetek, vagy egyszerű emberek adományait, akik kisebb- nagyobb összeggel, értékkel segítették a kisdobai templomépítést. Az építés költségének java részét mégiscsak a gyülekezet állta a maga tehetsége szerint. Legyen ezért az áldozatért nekik köszönet és hála.
            Az ünnepélyes felszentelésre, mint ahogy azt a mennyezeten olvasható felirat is tanúsítja 1830. szeptember 20-án került sor. Ennek alapján elmondható, hogy Kisdobának jó negyven évvel előbb volt új, lemezborítással ellátott kőtemploma, mint Nagydobának.  
Varga Pál tiszteletes 1960-ból származó feljegyzéséből megtudjuk, hogy a régi úrasztalán egy olvashatatlan írást találnak, és egy évszámot: 1693. Ugyanakkor azt is feljegyzi, hogy a karzatok mellvértjén a deszkák is a régi templomból valók. A beépítéskor az elejüket befele fordították. Az egyiken egy felirat olvasható: „jaj a halál mindent lekaszál”, és egy név: Demeterné, meg egy évszám: 1763. Később sötétkékre festették az egész karzatot, a feliratok sajnos eltűntek.
A szószéket is átfestették, és 40 cm-el megemelték, mert a „prédikátor nem fért alatta”.
A kisdobai templomhoz, mint általában majd mindenikhez egy legenda fűződik, amely egy alagútról szól, ami az erdődi várhoz vezet, és Rákóczihoz kapcsolódik. Azt mondják, hogy az alagút zárfedelét nem szabad felemelni, mert akik lemennek soha nem jönnek vissza.
Az Aranykönyvben Varga Pál tiszteletes leírja, hogy az alagút valójában csak egy pince, amelynek bejárata az asszonyok padsorának jobbra az 5. padja alatt van. Elemlámpával átkutatták a helyiséget és megállapították, hogy az alagút a női padsor között vezet az úrasztala irányába, ott kiszélesedik és a férfiak padsoráig tart. Ajtót, vagy egyéb zárfedelet nem találtak. A lejáratot befalazták. A legenda tovább él.
            A kisdobai egyházi élet virágzását bizonyítják az úrasztali kegytárgyak évszámai és feliratai: 1647-ból kicsi ónkanna F.C.H. monogram, aranyozott ezüstkehely, „Dobai Sigmond újíttatta Az Kis- Dobai ecclésiához 1716-ból”, valamint egy selyem kendő, amelyet „János diák hütös felesége varrta az Úr vacsorájához” 1672-ből.
            Az orgonát Jónás István Nagyváradi orgonamester készítette 1868-ban.
            70 esztendeje annak, hogy Kádár Imre tiszteletes, Dobai Ferenc kurátor, Ladányi Lajos, Csapó Bálint presbiterek társaságában felkerekedik és Zsibón, Béldy Pál gróftól az építendő torony keményfa anyagát, Teleky László gróftól pedig a szükséges fenyőfa készletet kérelmükre megkapják.
A hívek mintegy 4200 téglát szállítanak ki Kirják Géza téglagyárából Zilahról, amelyből 2000-t maga az igazgató adományoz a torony építéséhez.
Következő évben, 1936-ban Kiss József Zilahi építészmestert bízzák meg a munkálat levezetésével, mintegy 39.367 lej összegért. Az ácsmunkát Szabó Sándor keresztúri mester vállalja 12.000 lejért. A bádogos munkát Borkó József zilahi mester készíti el anyaghozzáadással 34.000 lejért.
Május 4-én sor kerül az ünnepélyes alapkőletételre, valamint az emlékirat elhelyezésére az alapkőbe. A hónap végére a torony falai állnak és 4 szép virágkoszorú jelzi a munkálat végét.
Július 19-én megérkezik a gömb is. Az egész nép a malomig megy elébe, ahol a lelkész beszédet mond majd énekszó kíséretében hozzák át a falun, s a lányok kendőket kötnek rá, a leírtak alapján szám szerint 92-őt.
Azt mondják, hogy ezt követően itt, a szomszédos iskolakertben ünnepélyt tartottak, s valaki fogadott, hogy az áldomáspoharat áthajítja a torony tetején. Talán a ma élők megmondhatják, hogy sikerült-e ez valakinek akkor.
Az építés végeztével egy emléktábla kerül a toronyba, amelynek szövegét sokan kifogásolják, ezért a közgyűlés 16/1937 számú határozatával az emléktábla eltávolítása mellet dönt. Sajnos ma már nem tudjuk mit tartalmazott az inkriminált szöveg.
            A toronyban lévő két harang közül a kisharang abból a régi harangból öntettetett, amely a torony elkészültéig egy, erre a célra felállított haranglábban volt elhelyezve a templom északi falánál, Klein Oszkár műhelyében Kudzsiron 1930-ban, ez 100 kg-os. A nagyharangot egy évvel később öntötték ugyan ott, ez 200 kg-os.
             Az orgonát és a templomot több ízben felújították, vagy renoválták az idők folyamán: 1983, 1987, 1989, 1995-ben. A keleti falon sűrűn jelentkező repedezések nyomai ma már nem láthatók. A beépített vaspántok, illetve a templom fala mellé épített pillérek statikai megfontolásból kerültek mai helyükre.
Ezekkel egyetemben az éppen befejezett felújítási munkálatok mind- mind bizonysága annak, hogy kisdoba reformátussága, a Tunyogiak, Kissek, Szatmáriak, Ladányiak, Véghek, Simaiak, Csapók, Nagyok, Ardaiak, Lőrincek, Mihályok, és még sok más családok utódai, a már eltűnt Benkő, Urai, Lőke és más nemzetségek, hitbeli igyekezettel, akarással léptek azok nyomdokába, akik 600 évvel ezelőtt itt ezen a helyen életet teremtetettek és jövendőt álmodtak. 
 
            Az az érzése a halandónak, amikor feljön erre a helyre, mintha itt megállt volna az idő. A rohanó, mindig terhelt, körbe- körbe járó idő.
A temető bús csendje, az egykori egyházi iskola mára már elhalkult csengője, a sokszor nyakig érő sár, a harangok kondulása, az orgona búgása, a kis falu, amely meghúzza magát a völgynek ölelésében, a házak csendes népe, minden mintha csak egy jelre várna. Ez a jel a lélek hullámhosszán fogható. Az érzések kusza tekervényében, a tudat és a tudat alatti találkozásánál, az emlékezés ősi rengetegében. Ebbe a szent csendbe most, mintha a Lehel patak felől kürt szava zengene. Hosszan, erőteljesen, mint ahogy a legenda meséli.
           
Egy újabb mérföldhöz érkezett Történelem úrfi, vele e mai napon mi is. Egy újabb mérföldkő tétetik le itt, ezen a helyen, amely hirdetni fogja annak dicsőségét, „aki előtt ezer esztendő, annyi, mint a tegnapi nap”. 
                                               Püsök Sándor Csaba, zilah- belvárosi lelkipásztor.
 

(Elhangzott 2005. november 13-án, a Kisdobai Református Templom építésnek 175. évfordulóján.)   

Kép

    

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

Profilkép


 


Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Levelezőlista





Statisztika

Online: 1
Összes: 55616
Hónap: 334
Nap: 18